Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

A száraz erdőben

79 Dunapatajtól kezdve felfelé Révbérig, évtizedek óta ez a Dunapart legkedvesebb tűnődéseim és álmodozásaim színhelye és tanuja. A „száraz erdőben" élvezem a Természetet s mellékesen vadászgatok, hogy okom legyen a mozgásra. Mert különben elfekhetném valamelyik bozontosfejű fűzfa alatt akár egész nap is, lesve a felbők járását, hallgatva a szellő halk beszédét, nézve a suhanó vadgerléket, meg az örvösgalambokat, amelyekkel tele van a „száraz erdő", — váltakoztatva még a sárgarigókat, a libegő vércséket, a zöld harkályokat, a kék csókákat, amelyek közül vagy az egyik, vagy a másik mindig szem elé kerülhet. A kukorica itt valóságos őserdőket alkot. Nemhogy a f ogolynak kínál biztos menedékhelyet, hanem a dzsungelekhez szokott tigris is elrejtőzhetnék benne. A kis sváb hajtógyerekeket csak folytonos szólongatással, füttyögetéssel lehet megvédeni az eltévedés ellen. Az öklömnyi kölykök alig bírnak keresztülvergődni a szélesebb táblák labirintján. Még öreg Lord vizslám is úgy eltűnik néha, hogy süket is lévén, vak is, csak az orra segítségével bir rám akadni; de azzal annál bizonyosabban. Ha a fogolyfalka felberreg egy-egy ilyen magasra nőtt tengeri-