Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

A száraz erdőben

80 táblából, úgy elsurran a füzesek, rétek s más kukoricatáblák rengeteg búvóhelyet kínáló folytonosságában, hogy csak véletlenségből akadunk rá megint. Hisz még az irányt sem bírjuk megállapítani, hogy merre kanyarodott. így azután a vadászat jóformán csak ürügy és ok arra, hogy mindenüvé eljussunk, ahová a kíváncsiságunk csalogat bennünket a szebbnél-szebb ligetes helyekre; azokon át a nagy vízig, a hömpölygő folyamig, amelynek a partján néhol járhatatlan füzesek vannak s azok öblözeteiben felnő a kétöles nád, amelynek a vizén vadruca hüsül, a rejtett tisztásokon pedig gém ácsorog. Csend — csend, mindenütt. Idegeket csillapító, testet-lelket édes pihenésbe zsongító csend. A füvek és fák csudálatos illata él itt, amelynek a belélegzésekor tavaszt érez az ember. Az egyik nyirkos rétalja tele van nefelejccsel. Csudaszép tündérszemek kéklenek a fű közt. Ha lefekszem és úgy nézek el fölötte, a temérdek kékség egybefolyik s lehozza az ég egy darabját erre a buja zöldre. Napraforgók aranysárgagalléros tányér virága konyadozík a tengeriföldek szélén. A szélesen terpeszkedő ragadós levelek beillenének pálmaleveleknek. Alattok sárgul a tök,