Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Az aratók dalolnak

76 Az ott egy macska, az éj színébe öltözött kalandor. Megáll a kerti kútnál, ahol békák cuppognak be előle a vizes medencébe; fel­emeli a fejét, úgy figyel valamire. Talán ő is az aratók nótáját hallgatja, mert éppen újra kezdik. Milyen szomorú nóta! Valaki dalol, ma­gában. Egy bús legény, aki most igyekszik belopni magát valamelyik marokverő leány kebelébe, vagy máris siratja, hogy: „volt szeretője, de már nincsen". Nagyot ugrik a macska s farkát meg­görbítve, ész nélkül rúgtat a ribizke-bokrok közé, ahol végképen eltűnik. Valami lel­hette. Csakugyan megint látok egy fehér árnyékot, aki a méhes felől lépeget erre, a kút felé, ahol az imént a macska bogarászott. Magas emberalak, túlvilági fehérségben, mintha a ködöt bújó kósza rém volna. A kertész az az árnyék; teljes és tökéle­tes egyedül valóságának a hitében ingre­gatyára vetkezve néz körül mégegyszer, mi­előtt lefeküdnék. Botjára támaszkodik s hall­gatja a nótát. Egyszer csak elkezd ő is döny­tnyögni-dörmögni, beledalolni. Utána üm­mögi a fájdalmas dalt s komor nyögéssel mondja hozzá a panaszos szöveget. Hasonlít az a vén farkas búgásáihoz, amikor nem akar-

Next

/
Oldalképek
Tartalom