Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Hajnal

60 haladó és egy szinten tartott agancsát látom, hanem a fejét is. Puskámat lövésre emelem, oda, arra a bizonyos keskeny nyiladékra. Kalapálást érzek a halántékomban. A kétséges remény izgat, vájjon sikerül-e? Igen, ha lépésben jönne ki! — Hátha? ... hátha? .... A bika ott áll az ugróponton. Minden pillanat eldöntheti a sorsát; no, meg az enyémet is Most!! Egy rettenetes szökés! Még egyszer akkora, mint máskor. Vége! Eltűnt... Az utolsó pillanatban szél alá kerültem s azt megérezte, azért ugrott akkorát. De magam is felugrottam a vadászszékemröl, amely a heves mozdulattól feldőlt mögöttem, és merőn bámultam bele a semmibe. Már zöröghettem. Az isteni színjáték legszebb felvonásának vége volt. De azért megvártam a folytatását. Hisz' ez az egész nagyszerű alkotás minden részletében csudálatos. A szarvas helyett jöttek az őzikék. Honnan teremtek elő, nem tudom, mert csak az erdő királyával törődtem eddigelé. Jöhettek a kukoricásból is, az erdőből is; de ott voltak