Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Hajnal

58 Már látom a feje fölött királyi koronáját. A pitymalló hajnalban csak vékony galyaknak tetszenek a hatalmas aganösszárak. De ahogy percről-percre jobban világosodik, úgy nő meg a közeledő remek vad fejdísze. A kukorica szélén, messzire tőlem, még egyszer megáll és a fejét forgatva széttekint. Ott áll, mintha sötétmárványból faragott szobor volna. A tartása figyelő; magasra emelt fejével merészen daliás, őserő ömlik el rajta. Ő a sötét erdő büszkesége. Most újra elindul és besétál a hosszú kukoricatáblába. Ott még van valami elintézni valója. A zsenge kukoricacsövekből csemegézik. Válogat bemnök, ahogy szokta. Egyiknek-másiknak leharapja a csücskét s azzal tovább lép, másik csövet keres. Öt magát már nem látom; elfedi a kukoricaerdő; de az agancsa ott imbolyog magasan és elárulja hollétét. Tudom, hogy ez az útja és hogy csak akkor remélhetem a puskám elé, ha a kukoricás innenső végén kilép. Ott egy alig néhány öles nyílás van az erdőig.

\Azon kell elcsípnem. Már azt is tudom, hogy ezen a keskeny nyíláson következetesen nem át-