Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Délibáb

25 moosártó partján tűnődő gémek, a síkmezőségen ácsorgó túzokok mind jók arra, hogy elvonják róla a figyelmet. De a Természet bolondja elnéz felettök és repül a lelkével a délibábhoz, annak a lelkét issza. S amikor már régen nincs gólyahír és a forró nyár a puszták laposaiból felszívja az utolsó csepp vizet is, a kiégett mezőn pedig úrrá válik a Természet szárazbetegsége és a tikkadt vándor hűs italt esengve keres fáradt szemével valahol ösztövér kútgémet: megint megjelenik előtte a csalfa délibáb. Mutat neki elérhetetlen vizet. Ott van a rezgő tenger, amelyhez csak a képzelet útja vezet. A játékos tündér most forró sugárban fürdik s addig él, amíg a nyár heve engedi. A csélcsap délibáb gulyák és ménesek alá hajtja a képzelt tengert; messze tornyot láttat, — de ott nem legel gulya és nem kondul harangszó. Minden csak álom; édes, szép, magyar álom, mint az a délibábos ezerév, amelynek a távlatain a magyar műit tüneményei felé repül visszasíró tekintetünk. A kezdődő ősz hulló arannyá hervasztja a nyárfa levelét. A szél marokra szedi s széjjel szórja. Sárgul a „magyarta", az akác és megernyeszti lombját. A fonnyadt legelő