Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Délibáb

26 liLa,piros kikiricosel hinti tele a keblét. És Iáim, a sugaras távoliban akkor is meg-megjelenik a sohasem teljesülő igóret, a pusztai délibáb. Tudjuk, hogy semmi sem igaz belőle, mégis elmerengve nézzük, csudáljuk. Hisz a képzeletünk, a vágyunk, a költészetünk táplálkozik belőle. Magyar gyönyörűség és magyar sors a délibáb. Futunk utáina, de nem bírjuk elérni. A magyar délibáb mindig ott látszott a magyar égen, de fölötte még a szivárvány is osak délibáb volt. Mindig kergetett a magyar valami délibábot, de minél szebb volt, annál messzebb volt tőlünk. Néha olyan volt, mint az északi fény, amely hosszú nagy éjszakák fölött dereng. Néha eligomolyodott a magyar puszták ködébe, amely megfekszi a harmatos réteket s nem engedi élni a délibábot. Mert a délibáb élete a napsugár, amely halála a ködnek. A délibáb az ég tükrének egy fényes darabja. A köd a lidérc, amely homályt lehel mindenre s nem lehet látni tőle. A magyar reménykedések délibábját is nehéz, fojtó, sűrű köd takarja el előlünk.