Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Késő ősszel

137 Jönnek! S az idegbomlasztó zsivaj csak annál erősebb! Kövér vetésen legeltek egész nap; szertekalandoztak s most az alkonyat idehajtja őket az éjjeli szállásra, a szikes tavakra, ahol megül egyik csapat a másik mellé; s amint érkezik az egyik, üdvrivalgással köszönti, amelyik korábban jött. A levegő zúg; a nagy örömzaj összekeveredik; a tó elkezd megtelni Jakóval, vendéggel; nagy barnafoltok keletkeznek rajta: az mind vadliba. Ahol sok van, oda még több kívánkozik, hisz ott a legjobb, a legbiztosabb. Már itt is vannak, ereszkednek; most már nem kell kémszemlés próbautakat tenni a tó környékén; akik itt vannak, azok jót is állnak róla, hogy nem fenyeget veszedelem. Azok felelősek, s akik utánok jönnek, bátran, nyugodtan telepszenek melléjök. Már száz lépésnyire a tó partjától kezdik a leszállást; sietve, szinte mohón jönnek; nyakokat hosszúra nyújtják, szárnyokat könyökben hátrahajlítva toszúlnak, így gyorsabban utaznak. Némelyik csapat tovább készült volna, más szikestavakra; messzebbre innen; — de hallja az üjjongást, látja a kavarodást s a nagy bált idelent: nem bír