Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Késő ősszel

138 magával; egyet gondol a vezérgúnár, elkezd lefelé zuhogni-esni, összekapott szárnnyal; a többi utána; mind siet, töri magát, bogy mielőbb leérjen, hogy egy kis tótükör jusson neki is. Nincs az a bíbic, amelyik ezeknél ügyesebb légi tornász volna. Mindez alig egy jó negyedóra — talán ha húsz pere — alatt. S a tóság megtelik vadlibával; a gödröm körül legalább egy pár száz van. Most hallgathatom a beszédjöket; figyelhetem a viselkedésöket; mint amikor júliusban vártam a keresztek közé a nagy vetési lúdakat, amelyek aztán ott legeltékhúzgálták a búzakalászokat abból az összetett keresztből, amelyben észrevétlenül gyönyörködtem bennök. Ezek nem tőke-ludak; ez mind vetési lúd; nálunk csak olyan vándor; olyan átutazó, de aki sokáig itt marad; néha, enyhe télen, tavaszig is. Ezek a mérhetetlen tundrákon költenek fent, északon, ahol lecsapoló kultúrmérnök nem teszi őket hazátlanokká. Itt az ideje, hogy most már élvezzem a világteremtésekorabeli káoszt, amit az támaszt, ha a gödrömből kiemelkedem.