Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Késő ősszel

134 hangú szólamok hol felkacagnak, hol felsírnak. A november fázós kedvében úgy látom, mintha dideregve húzódnának odafent a felhők. A nap éppen lecsúszott az égről s a szemhatár ködéi lappangó vörös fényben derengenek a nyomán. Mintha valaki, aki erre várt, felujjongott volna. Messziről zagyva zaj kél s tompán is éles hangok összevisszasága rikolt bele a csendbe. Itt, körülöttem» még mintha a szél is hallgatódznék, olyan csend van. Még kihalta bbnak érzem a mindenséget, mint amíg a kavargó kismadárrajt néztem, s a lyukaikba búvó pockokat figyeltem. A naplementéve] minden végkép eltűnt, legalább én előlem. Itt halotti a némaság ... Csak amott valahol zúg a zagyva hangok zűrzavara. Kiemelkedem a gödörből, úgy lesem a különös hangversenyt. Hallom, hogy jönnek! — de még messze vannak. Talán a távoleső vetés felett kavarognak s ott biztatják egymást; — talán üdvözlik a felettök elhúzókat, küldik az „elővédet", meg a szálláscsinálókat. Szemem a szürke ég sávjait vizsgálja. Résen kell lennem, hisz' minden pillanatban