Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Késő ősszel

133 ér & még a gödör gyűrűje köré vert szikes sárgallér is takar belőlem valamelyest. Most üres esak a puszta, bogy még én is eltűntem róla, a föld alá! Köröskörül szürke víz, amely, messziről nézve, még a gödröm pereméből is csak egy árnyékvonalat sejttet. Azt még a vadmadár sem figyeli; két varjú vált át íme fölöttem, teljes gyanútlansággal s csak akkor riad meg, amikor feléjök fordúlva, hirtelen mozdúlok. Most már jöhetnek a tóság vendégei, akiknek némán is beszélő jeleikkel tele van a hullámtalan víz felülete. Ezek a jelek apró fehér pelyhek; köztök néhol egy-egy irombán szürke toll. A vadludak köntöséből való valamennyi. A ludak idejárnak éjszakára és itt megszállanak; s mialatt féllábon ácsorogva gagyognak, diskurálnak: meg-megfésülgetik érdes, fogas csőrükkel a begyöket, hátokat. Kitépik e közben a meggyengült szálakat; azok elszóródnak a víz tükrén és árulójokká válnak az éjjeli szállóvendégeknek. * Hűvös szél borzolja a vizet; de ha lehúzódom. teljes szélcsendet érzek. A szél a puskámmal játszik; bele-beletutúl a csövébe s halk dallamokat, dúdol belé; a vontatott, egy-