Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Késő ősszel

132 Különben csend és üresség — végig. Eljutok a higanyfénnyel csillanó tavakig s minél jobban beléjök nézek, annál inkább úgy tetszik, mintha visszanéznének rám. Még az alakjok is olyan szemformájú, olyan „mandulavágású", és mind a kettőinek a közepe táján sötét foltja, szembogara van. Belépek a vízbe s arra tocsogok, ahol az a kerek kis folt látszik. A víz alig araszos és beljebb sem mélyebb ennél. Talpam sikamlósán csúszik a sűrű iszapban, sárban, amelyet a szürkén zavaros víz takar. Csakhamar a tó közepén vagyok — a célomnál. A sötét folt egy kis talajemelkedés; alig nagyobb, mint egy jókora szoba. S annak a közepén van, amit keresek: — a „vadliba-gödör". # Jókora kerek lyuk a földben; leásva embermagasságig a szikes falba, amely át nem ereszti a vizet. Három lépcsőfok visz a fenekére, ahova úgy kell leugrani az utolsóról. Ott a talajt szalma borítja, vastagon; s az alsó lépcsőfokot majdnem kényelmes üléssé lehet mesterkedni, ha arra is szalmát rak az ember. Amikor benne vagyok, csak álltomban látszom ki belőle. A gödör széle a vállamig