Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Előszó

7 sem repül, ham em csak mászik, s így sétál át egyik fáról a másikra. E közben eléje kerül a végzete egy varangy alakjában. A pici íemyérnyomok a béka nyomai. Ahol a kanyargós barázdának vége, ott a bóka elfogta a zsákmányát. Az erősebb megette a gyengét. A természet nagyhatalmú alkotó, de a gyerekeit a sorsukra bízza. Ki-ki éljen meg, ahogy tud. A természet nem érzeleg. Passzivitásával, párttatlanságával az erősnek, az egészségesnek kedvez. A gyengét, a beteget, a, korcsot nem védi. Az csak hadd pusztuljon. Az utódnak erőt és egészséget kell örökölnie. De minden teremtett lénynek megvan a maga saját külön életrevalósága. A szarvas drótinakkal repül át olyan sziklás hegyoldalakon, ahol én az első ugrásommal a nyakamat törném. A nyálkás giliszta pedig keresztüleszi magát a földrétegeken, amíg a vakondok valahol rá nem talál. A folytonos tanulás, megfigyelés a természetimádónak olyan öröme, amely nincs kötve korhatárhoz. Nyolcvan esztendővel a vállunkon éppoly rajongói maradhatunk a természetnek, amilyen szerelmesek húszéves korunkban voltunk, — ha nem is a természetbe. Csakhogy a szerelmesek esküjét neve-