Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Ökörnyál

114 rosló pipacsnak, a sötétlilakék szarkaiábnak, a bágyadtan fehér székfűvirág egy-egy csomójának. Az ökörvontatta eke után lassan lépked a szántással máris késett gazda. A szekere árván gunnyaszt a mesgye végén. Őrt áll mellette a szabados kuvasz, amely, ha megunja az egyhangú mulatságot, a közelben egerészik; vagy meg-megrohanja az új barázdákon a gazda mögött sürgölődő fekete varjakat. Ez a cigánynép nem nagyon riadozik attól. Jol tudja, hogy neki a négylábú ellenség nem árthat. Amint a kuvasz visszakocog a szekér felé, megint csak ellepi a pajorcsemegéket kínáló barázdát és ott folytatja áldásos munkáját, ahol az imént elhagyta. A munkában levők hallgatnak, dolgoznak, mintha fizetnék őket érte; csak az új jövevények kárognak néha errevonultokban és jellegzetesen rekedt hangjokkal bíztatják a saját türelmetlenségöket; figyelmeztetik a lakmározókat, hogy ők is jönnek. A feketék közt elvegyül helyenkint a náloknál ritkább, de gonoszabb szürke varjú, a ,kálomista", a dunátúliak „kányája"- Ennek a hangja egészen más. Érces, mint a jótorkú baritonistáé.