Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Őszi hangulat

96 Akkor is nagyon szerették a túzokok a csendes Bojár-pusztát, ahol senki sem zavarta őket. Ha letelepedtek a széles síkságra, kiállóit az őrkakas, de még a tartásán is látszott, hogy csak szokásból végzi a silbakolást, pedig semmitől sem tart. A többiek szépen legubbadtak mellette s elfeküdtek. Olyanok voltak, mint egy-egy nagy gombóc. Amikor ezt jól megtapasztaltam, odaállottam lesbe a kis kőriserdő közepébe, ahonnan minden irányban jól el lehetett látni a pusztára. Már korán délután a helyemen voltam, pedig tudtam, hogy a túzokok csak estefelé jönnek meg s akkor itt éjszakáznak. Sohasem felejtem el azt a felséges délutánt, abban a nagy magányban. Rajzottak a gondolataim és élénk mesékké szövődtek. Mintha folyvást súgott volna valaki a fülembe szebbnélszebb történeteket, meséket, verseket. Jött egy örvösgalamb és besuhogott az erdőcskébe, fölibém. Ott akarta elszállásolni magát; de észrevett s riadtan csattogott el. Jöttek a kékvércsék, amelyek sima. egyenletes repülésükkel olyanok esteimet, mint tovasurranó árnyak. Az embertől nem félnek. Tudják, hogy őket senki sem bántja. Egy kuvasz Tetőtlen felől egy nyulat kergetett a kőriserdő felé, hanem lestem volna annyira a