Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Őszi hangulat

97 túzokjaimat, agyonlőttem volna az ebadta csahosát, bisz elronthat mindent, ha itt csatangol. Szerencsére a nyúl más irányt vett s a lompos „agár" vele tartott. Eltűntek előlem nemsokára. Ez a kis kőriserdő nevezetes költő telepe tavasszal a fekete varjaknak. Minden fán öt-hat fészek; némelyiken több is; de most nincs itt varjú egyetlenegy sem. Most óriási rajokban húznak el estére a dunai erdők nagy fáira. Amint így mulatozok magamban, folyvást forgatva a fejemet s ösztönösen figyelve mindenre, látom, hogy jönnek a túzokok. Éppen tizenegy akkor is, és leereszkednek a kis erdő tetétleni oldala felől a földre. Az őrkakas mindjárt kinyújtott nyakkal nézett széjjel. Ö volt valamennyi közt a legnagyobb. — Nohát én téged, barátom, agyonlőlek I — mormoltam mély meggyőződéssel, — és amikor a nagy egyhangúságban a túzokok végképen megnyugodtak, elkezdtem csúszni egyik fától a másikig, négykézláb, hogy az erdőcske aljbozótja takarjon. Olyan jól odalopódzhattam a szélső fákhoz, hogy nem is volt vele különös nehézségem. Hanem a távolság rettentő nagynak tetszett. Szinte Bársony I.: Az én világom. 7