Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Tavasz az erdőben

7 pongyolasággá teszi előttünk, amely után csakhamar felölti a természet az ő legszebb diszköntösét. A napsugár hatását érzi minden, fűszagot hoz felénk a lég mozdulása, pára kél a nedves gályákról, a kiszögellő déli tisztáson az árva vakondtúrás tetejét valóságos porrá szikkasztotta már a tavasz. S erre az enyhe napsugárra fellélekzik a tél viharaiban elgémberedett vad. A vágásból kiröppen a párokra szakadt fogolycsapat s a közel rozsföldeken éles kiáltással hivja egymást a hajnali órákban; déltájt a fácán is sütkérezve teregeti szét a zsombik füve közt zománcos tollát s nagy riadalommal száll vissza a legsűrűbb gaz közé, ha a vedlettbundáju „ravasz" bogarászás közben felveri onnan. Az erdei laposokban tőkeruca keres fészkelésre alkalmas fatörzset; a magas hegyi tisztások hajnali homályában nyirfajd lejti udvarló táncát tyúkja körül s a völgyek rejtekében titkos tanyája készül a dúvadnak, amelynek még a fagyos téli éjszakák oltották volt el szerelme lángját. Szarvasfalka legel a fiatalos szélén; bak-őz dörzsölgeti a magányos faderékhoz viszketős agancsát, és elhagyja odvát a borz, az erdők e holdkóros kísértete. A nagy erdő még nem haladt ennyire. Ott még a galy sem igen éled, csak a meredező vastag fatörzsek mohos dereka zöldebb valamivel.