Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672
Tavasz az erdőben
6 kán, ha cippannak egyet s csak viruló kikeletkor szállingózik elő a késői sárgarigó. A cserbokron fonnyadt, penészes levelet forgat a fuvalom; a feketegyürü meg a galagonya csupaszon ingatja vesszeit; mult esztendei dohos fű fekszi meg a tisztást s a mélyedések szélén rég elkorhadt fatörzsek csonkjain bujásodik az élődi moh. A törzs közepét kirágta a szú, meggyült benne az olvadó hó vize, bele hullott a fa levele, cserié megfesti sárgára, erjedő farost beszijja magába a poshadás gázait, rügyet csipegető őzike bele kóstol, aztán jót iszik belőle. Ahol a nap nem érte eléggé a nyirkos talajt: foltokban fehérlik a süppedékes hó; a völgy medencéjében összekeveredik a domboldalról lefutó nedvesség s mielőtt a hó végkép eloszlanék, megesik vele, hogy megolvad: — jéggé. Út nincs is már, azt elmosta a késő őszi eső, eltakarta a hulló levél; csak egy szélesebb nyilás a fák közt mutatja, hogy merre férne el közte ló és szekér. És mégis, ebben az egyhangú, csendes világban, a pusztulás romjai közt nem száll meg bennünket többé szomorúság. A csupasz bokrok, kopár oldalak, havas fatörzsek, megdőlt avarfü, mind nem a mulandóság érzetét kelti bennünk; valami van a levegőben, ami a hervadást csupán