Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Őszi mulatság

62 elfonnyasztja a réti gyepet, kiaszik tőle a partos domboldal avarfüve és elpirul az alkonyati égalj. Hűvös, harmatos, csillagos éjszaka következik rá. Későn támad a hajnali verőfény, korán megnyúlik a fa árnyéka, a pusztuló, hervadó növényvilágnak nincs szüksége többé meleg napsugárra. Falvak csendes, néptelen határába vágyom. A gazdaembernek nem igen van ott már félteni valója, kár nem esik a keményre sárgult kukoricában ; csak a holló meg az átvonuló varjúcsapat hasogatja meg itt-ott a cső burkolatát. A burgonyát betakarja a puha barázdasánc; legfeljebb ha a tarlón legelő sertéskondából szökik bele egy csenevész malac, amelyet eltakar a kondás szeme elől a burgonya bokra. Csak a csősz meg a szántóvető járja a határt, csendesség van a pusztán, akár a templomban. A határkerülő megáll az árokparton s kopott szalmakalapját a szemére húzva, elnéz alóla, a napsütötte tájra. Nincs ott most élet, elmúlt az az idő, amikor százfelé kellett látnia a csősznek. Letörték a tengerit; garmadába rakva csillog elő a kóró közül az isten áldása, góréba kerül még estére; napraforgó fává vastagodott kórója állja körül mindenütt a táblát; aranyos virága lehullott, iromba olajmag szorong széles tányérjában, amelyre csak a darázs száll most és szopogatja kesernyés nedűjét.