Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A pákász

58 Hanem azért mégis csak a nyár az igazi élete, amikor a fiókmadár evezőtolla kiserked s amikor még nem repül a vizivad fiókja, de már fogni lehet őket. Akkor nem kell a puska; kár a puskaporért, amit úgyis ritkán kap a lápra vetődő úri vadászoktól. Ilyenkor csak a maga emberségére vág neki az ingoványnak és ornithologiai tudása teljességét bizonyítja kirándulásai sikerével. Mert nincs lápi madár, amelynek a költési helyét, idejét és szokásait tökéletesen ne ösmerné. A cseret minden titka beszédessé válik előtte; lápi fű eligazítja, vizi-növény óvja, vagy hívogatja; a júliusi forróság is segíti útjában, mert megszikkasztja, összepréseli az ingó lápokat, amelyeken áthalad. Apró szökőkút buggyan ki a lápi-bot villás hegye nyomán, úgy siet végig vele a veszélyes növénytakarón, amely zöld lepedőként borítja be az alatta levő ingoványt. Minden izmát megfeszítve, gyorsan lódul odább; megállania nem szabad, mert nagy baj érheti, ha teste súlya beszakítja a vékony szövedéket. A fakózöld útvonalat keresi a pákász, ott jobban szikkasztott a nap sugara, szélesebb a réteg. Bent, a sűrűségben, már szinte magától fejlődik a dolga. Ahol megtört nádszálak közt karikára sodrott lyukak vannak benne, oda vadliba jár s nagy nehéz testével megzúzza lebuktában a nádast. Összehúzogatott kákacsomóra kanyarít magának fészket