Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

A pákász

59 a vöcsök, a fekete szárcsa közelében marad a síkviznek s fészke fölött veszekszik le rá teletorokkal a nádiveréb. A lápnak ez a fáradhatatlan muzsikusa. Meg nem állva, lassú haladással csetlik-botlik a pákász a lápi fészek tájéka körül, amig észre nem veszi az összelapult rajt, melyből botjának egy suhintásával kiveszi dézsmáját. A menekülőket már hiába űzné. Egy percnyi nyugalom elég arra, hogy vad marással essék lábszárára a nadály. Ha csak egy vagy kettő ragad meg rajta a nagy gyorsaságban, akkor segít egy csipet só, s a meghintett szipoly ijedten hull vissza a vízbe; de ha nadálygödörbe vezette a balsors, akkor holtra sápad bele, mire a lábóig inal, hogy ott sietve tépjen le magáról egy tucat vámpírt, nem törődve vele, ha lyuk szakad is a marás helyén. Egyszer azután mégis csak utóiéri valami véletlen. Elöregszik, a térde megroggyan, oda van régi ruganyossága. Búsan járja az ingoványt, amely mintha lassankint fukarabbá válnék, a kincseit sem ontja olyan bőven; csütörtököt mond a puskája, mellé durrant a bakfitty elő nyúlnak. A nyár meleg, a tél hideg neki; nehéz kiemelni a csík-kast a rekeszből. Ilyenkor néha eszébe jut a mulandóság és megnyugvással néz végig a lápon, amely minden tavasszal kizöldül újra és mégis olyan zörgősre szá-