Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Tenger

39 hez nyúlsz; tudod, hogy a lidérc már benned van, megtámadott, mint az alattomos tolvaj; érzed, hogy nincs ellene menekvésed és hanyatthomlok igyekszel le a hajó fenekére, ahol nem lát senki, csak egy pár bajtársad, aki már megelőzött ezen az uton, meg a hajóinas, aki nagy élhetetlen nyomoruságodban segélyedre van, amivel lehet. A külső viharból csak a villám fényét látod, amint becikázik a szoba sötétjébe; a hajótest recsegve vívódik az iszonyú harcban; úgy rémlik, hogy kapitányi harsogó vezényszó hallatszik le a fedélzetről hozzád. Pedig csak képzeled a hangot, melyet elnyel a dörgés; fantázia gyötör, iszonyú gyávaság lep meg az elhagyatottság érzetében, amely csuron vizzé izzaszt és a sárgaságot elömleszti rajtad. Odakint ezalatt felhővel ölelkezik a hullám és őrjöng a khaosz, mely fogalmat ad a világok alakulásának korszakáról. Isten az úr a vizek felett!... De más a kép, ha múlik a vész s a csillagos égről holdsugár száll végig a tengeren. Az exocoetus fehér sirályhoz hasonló raja üldözetlenül szállhat fel éjszaka : az albatrosz pihen. Hajós-csiga nem festi meg alábuktában környéke vizét; csak a delfinek cicáznak örökké s csillogtatják ezüstös szinöket. A ködös levegőn szerteporlik a hold ragyogása s millió parányban hull a víz színére s a gyöngéd hullámzás kicsalja a mély-