Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Látomány

122 Egynegyed ötöt mutat az órám, amikor elhelyezkedem a vágás szélén egy sűrű cserbokorban, amely körülvesz, mintha fészekben volnék. Mindjárt este lesz; csend és figyelem; egy moccanás se ! A szél fúj, egyre fúj; vadul szaggatja, tépi a fiatal fákat s a bokrokat. Ebben a víjjogásban ugyan hiába várom én ma ide a félénk szarvasokat, amelyek valahol a széltől védett völgyben hallgatják a szomorú tutulást, a vihar kopóinak a csaholását. Piciny árnyak csapnak le mellém s eltűnnek a bozót közt; a hazajáró sármányok azok; sietve bújnak el az alacsony bokrok sűrűjébe, ahová a szél se bir befurakodni. A tölgycsemeték lombos galyai ütemesen zizegnek, egyszerre hajladoznak, egyszerre némulnak el. A szél átnyargal rajtok s meghajlítja őket; egyik roham a másikat kergeti; a bokrok mintha élnének, mintha futni szeretnének, úgy mozognak. Eközben egyre jobban terjed s erősödik a homály. Pedig az ég tisztább; de az este már itt van. A vágás széléről keskeny tisztás nyúlik a sűrűbe. Ott valami elevenség támad. Egy nagy sötét madár jelenik meg a mozgó bokrok mellett s hirtelen nekiiramodik, keresztül szalad a tisztáson a túlsó oldalra. Az egy fácánkakas. Utána, a nyomában csakhamar átfut egy tyúk, aztán a