Bársony István: A szabad ég alatt / 3. bőv. kiad. Budapest, Singer és Wolfner, 1910. / Sz.Zs. 1672

Látomány

121 Néztem az eget, amelyet rongyos barna köpeny takart, s úgy tetszett, mintha a felhőrongyokat is meg-meglibbentené a száguldó szél. Négy óra elmúlt, de most már nem késhettem el; az erdő szépei erre járnak ki rejtett tanyájokról, ha beesteledik. A talaj itt homokos és az útvonal barázdájába minden nyom bevésődik. Friss reggeli nyomok, szarvascsapás!. . . Itt ment egy nagy bika; hatalmas csülke körvonalai élesen válnak ki; az egész nyomot aligha elbírnám födni a tenyeremmel, akkorára terjed szét ebben a puhaságban. Bevált a nyom az akácosba, amely ritkán, gyéren borít egy dombhátat. Azon a dombháton át közlekedik a szarvas a vágásba, meg az erdőn túl levő rozsvetés felé. .. A ritka akácoson úgy surranok át, mint a róka. Alig van fedezetem a vágásig, ahová igyekszem. Ezen a szabad kopár dombon érzem csak igazán a szél erejét. Szinte megforgat, úgy nekem jön ; puskám csövébe belefurulyázik; búgó szomorú elfojtott vonításnak tetszik a hangja; mintha a rengetegben farkas ordítana, messze innen. Egy nyúl pattan ki előlem a gazból, amint a domboldalon lefelé sietek. Fehér tükrét mutatva száguld, s beleveti magát a sűrűségbe. Más élet semmi sincs a közelemben.