Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Kopek úr és társa

Nyulas elvette a nyulat és megindult vele a bokrok irányába. — Nyulas! Nyulas! hej! Ide gyere Nyulas! — izgult Kopek úr. De a pimasz, mintha megsiketült volna. JS/ — Nyulas! Kutyu! Kutyuka! csapjon beléd a . . . ! hát nem fogadsz szót? — Kopek úr társa mindezt kutyába se vette. A nyugalomba vonult boltos elképedve nézte, hogyan tűnik el a kutyája a sűrűségben. Most már kérésre fogta a dolgot. — Hallod-e Podi! Podjebrad! gyere ide, kérlek. Hozd ide szépen! apport! apport schön! Hiába volt a biztatás, Podjebrad eltűnt. Kopek úr kiáltozva járta a bokrost és a homlokát törölgette, mert csuron vízzé izzadt. Úgy beletévelyedett a vágásba, hogy alig bírt belőle kijutni. A kocsisa ezer lépésnyiről kurjogatott valamit. Kopek úr arra tartott s lihegve érkezett a szekeréhez. Nyulas akkor már ott volt. Restül ült a főülésen s mintha meghízott volna. Kopek úr most már éppen nem bírt mellette elférni. — Te Kristóf, — szólott gyanakodva, — ez a kutya talán megette a nyulat. — Meg hát, — válaszolt Kristóf egykedvűen. — Mit csináljak vele? — tűnődött Kopek úr. Kristóf vállat vont. — Váljék egészségére, — dünnyögte. Kopek úr dühbe borult. — De nem addig van az, hékás! — förmedt a kocsisra. Kristóf bámult. — Tán biz' én vagyok a hibás, — kérdezte mokogva. — Ezt Kopek úr nem állíthatta. Nekifordult Nyulasnak és meg akarta ütni. De Nyulas még jobban morgott, mint a kocsis, és hamarosan felugrott a szekérre, a hol elfoglalta a rendes ülését. Kopek kénytelen volt vele, hogy hízelkedjék neki, csakhogy maga mellé eressze. Az ujjával csettentett és hízelgő hangon mondta: Podi! Podjebrádka! 90