Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Vadászat száz év múlva

Alig negyedórai sétakocsizás után jelt adott kengyeli Kengyelffy Diadal a megállásra. Köröskörül gyönyörű kert terült. Szép négyszögű hosszúkás veteménytáblák egymás mellett. Minden két tábla közt kényelmes aszfalt gyalogút. Volt itt kerti és mezei vetemény változatosan és bőséggel. A gabonafélék persze már learatva; de itt-ott még kint gunnyasztottak a keresztek. Sok volt a keskeny kendertábla meg a káposzta, a répa, a burgonya, a köles, a muhar. Minden vadász elindult egy aszfaltozott gyalogúton, s az őket kisérő vadászok egy-egy kutyát vezetve, a veteménytáblákban kezdtek kalandozni. Csakhamar nagy robajjal röpült fel egy falka fogoly; utána alig néhány másodpercz múlva a másik, a harmadik. A vadászok felkapták botjaikat s bámulatos gyorsasággal mutogattak ide-oda a röpülő foglyok felé. A hány ily mozdulatot Kengyelffy Diadal tett, mindegyikére lepottyant egy-egy fogoly. Ellenben Nagyivó hiába csápolt a botjával, nem volt eredménye, csupán csak az, hogy balfelől álló szomszédja, Szilaj, elkezdett ordítozni: Meglőttél őrült állat! vigyázz hát egy kicsit! A balesetre összeszaladtak a vadászok; részint korholták az ügyetlen Nagyivót, részint megasztalták a kitűnően lövő házigazdát. — Igen, — mondta Diadal hanyag előkelőséggel, — ezek az új fegyverek nem éppen rosszak. Persze, gyakorlat kell hozzájok. íme, ez egyetlen anyacsőben tizenkét igen szűk csőfúrat van, csak éppen egy-egy szem tizes sörétnek való mindenik. A mig a bot markolatában rejlő ravaszt billegetem, folyvást elsülögetnek az egyes töltények, a melyek nemdurranó füstnélküli lőporral töltvék. Ezek éppen ellentétei néhai nagyapáink töltényeinek, a melyek alaposan durrantak és kellemetlenül füstöltek is. (Lásd Gajári Ödön múlt századbeli feljegyzéseit.) — Minden fogolyra egy szem sörét, ez az igazi, — henczegett Vérengző. — Hallod-e Nagyivó?! — Beösmerem, hogy nincs még kellő gyakorlatom, — felelt Nagyivó egykedvűen s óvatosan lépegetett arrább, minthogy Szilaj gyanúsan sántikált feléje, mintha boszút akarna állni. 140