Bársony István: Mulattató vadászrajzok , Vidám kalandok és adomák gyűjteménye / Szécsi Gyula eredeti rajzaival. Budapest, Athenaeum, 1905 / Sz.Zs. 1422

Szegény Feri

Engem az alatt egy hunczut duplasneff tett bolonddá. A hátam mögül kelt ki s mire az alacsony zsombik közt megfordultam, már túl volt a lőtávolon. Megnéztem hova száll le s aztán lassan czaflattam arra. Vizsla nem volt velünk s így a közmondás tanácsát kellett követnem: „Magad uram, ha szolgád nincs." Nagy vigyázatomban egy lövés döreje zavart meg, a mely után csakhamar tompa üvöltés hangzott. Megdöbbentem. A duplasneffel mitsem törődve, fordultam meg s kerestem a tekintetemmel a barátomat. Feri sehol sem volt a látás határán. Ellenben az üvöltés még erősebben ismétlődött. No, ezzel baj történt, gondoltam. Szinte belesápadtam abba, hogy hátha meglőtte magát. A hogy csak bírtam, úgy siettem a kopolya felé. — Karcsi! Karcsi! hallom a nevemet, mintha a föld alól jönne a hang. Lihegve értem a kopolyához. Ott aztán — a hivatalos hirlapstilus szerint — szörnyű látvány tárult a szemem elé. Feri a kopolya közepén állott, derékig a vízben s onnan bömbölt. — Ojjé Feri, hogy kerültél oda? — kérdeztem megkönynyebbülten. De egyszersmind fel is vidultam a komikus látványtól. Ijedtség multával nagy kedvem lett volna hangosan kaczagni. — Ne kérdezd, hogyan kerültem ide, hanem azon légy, hogy kikerüljek innen, — szólt Feri, a helyzethez mért okoskodással. — Tán azt akarod, hogy most cerclet tartsak, a békákkal meg veled. — Ne idegeskedjél Feri, kihúzlak valahogy. Hát nem tudsz kimászni ? — Gyarló kérdés! Ha ki tudnék mászni, tán itt volnék még? Vigye manó a hitvány ruczáját, a miatt estem ebbe a gödörbe. — Lásd, megvert az Isten. Nem kellett volna bántanod azt a szegény elpárzott gácsérkát. 98