Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Az őr

Megy egyenest a vetésnek, ahol a túzokok pihennek. Az őr megint kiegyenesedik, egész lényén inkább boszúság van, mintsem aggodalom. Még csak ez kellett, no! hogy az a bolond nyúl maga után csalogassa ide a lompos kalandort. Pedig úgy jön erre, mintha zsinóron húznák. Utána rekedten csahol, vakog, monologizál az üldözője. A nyúl arra riad meg, hogy az őrkakas nagyot csap a szárnyával előtte, mintha el akarná innen riasztani. Meg is fordúl s félkörben kanyarodik vissza a túzokok előtt, amelyek őtőle ugyan egy cseppet se félnek. A kuvasz a kurtább vonalon igyekszik elibe vágni a siető kanínak; — majd megbolondúl örömében, úgy igyekszik; még utoljára hiszi is a bárgyú, hogy megfogja, meg ő! A túzokok megint magokra vannak. Az őr megint a tájékot fürkészi. Egy kis nádas van a laposban, abból jön valami, kíváncsian lopódzik errefelé; — megmegáll, szimatol, a távolodó kutyabeszédet hallgatja s minthamegnövekednék az érdeklődése; indul megint lassan, óvatosan arra felé, amerről a csahos hang vissza-vissza csendül. Az uj vendég egy pusztai róka. Egy minden hunczutságot kitanúlt kötnivaló. Ő már kitapasztalta, hogy mi különbség van aközt, ha annak rendjemódja szerint ugat a tanyai eb, vagy ha hajtásra csahol. Amikor ugat, olyankor embert lát vagy érez; — olyankor tehát jobb a rókának is minél alaposabban elrejtőznie. De amikor ütemre kaffog s kiélesedik a hangja: akkor nyulat vert fel, azt nyakgatja, üldözi, kergeti. Hátha az a nyúl éppen erre tart s a nádasban keres jó rejtőzőhelyet ?! Még utoljára egyenest a róka szájába - 78 —