Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Az őr

szalad! (Ez a reménykedés csalta ki a komát a vaczkából.) De biz' hiába. A nyúlfit elriasztották a túzokok. A csaholás mind távolabbról hallik. Az őrkakas sem oda figyel már, hanem a rókára, amely észrevette a nagy madarakat s ravasz sunyítással csúszik végig a barázdán. Botor reménykedés! Mintha ilyen együgyű tervvel lehetne boldogúlni. De ha boldogúlni nem is: legalább meg lehet vele rontani mások megelégedését, csöndes békességét. Az őrszem látja a rókát s azt gondolja: — Ez a tökkel ütött tudhatná, hogy bennünket meg nem lep. De kitérni előle mégis muszáj. — Kinyújtózik s most már felriasztja az egész csapatot. Menjünk innen! Ő maga indúl előre, kiterjeszti a szárnyát, hogy egyszerre szines tarkasággá bokrétásodik az egész madár. — Előre fut és suhogó szárnynyal kezd emelkedni. A többi mind utána. A róka meglapúlva bámul utánok. Milyen szépen haladnak, távolodnak!... Ki tudja, hol ereszkednek le megint a beláthatatlan rónaságon! Valahol, ahol senki sincsen; ahol magokra lehetnek; — ahol a pusztai síkságon ezer lépésnyiről, sokkal messzebbről is, tisztán láthatnak mindent, ami érdekelheti őket. Az őrkakas ott is megáll majd valami buczkán, vagy vakondtúráson, és lesi-lesegeti, honnan jön valakivalami, ami elől a túzoknak menekülnie kell. - 79 —