Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Szűzhavon

Már csak egy kicsi pontnak látszik; de azért a hangja, mintha a szomszédos domb fáiról morogna. Mintha ez volna benne: — Mit ér minden szépsége ennek a sok fehérnek? . . . Nyomorgás most az élet; — tél van s a kamara meg a gyomor üres; — bizony üres! . . . Krokro! . . , A remek fehérség azután elkezd csillogni, nemsokára. A nap jött meg, a fényes, tündöklő nap, amelynek a sugárjátékától gyémántossá válik a hópihe. Egyegy fagyos, piczi csillag az mind. Egy-egy tündérvirág, amelynek halálos dermedés nyújtja meg a lételét, de egy leheletnyi langyosság megöli. A nap van itt; a mindent éltető, amelyet czippanópittyenő üdvözléssel köszönt az apró madarak kóborló csapata. A szűzhavon még az ő nyomuk is beszédessé válik. Ahol leszállanak, kicsi hieroglifákkal telik meg a gazosban a hó felülete. Egyforma jelek azok, egyet is jelent valamennyi, azt, hogy sürgés-forgásra van most szükség, mert nagyon rövid a nap, s aki nem siet, nem dolgozik, nem töri magát az amúgy is szegényes élelem után, az hoppon-koppon marad. * Süt a nap, de a gnómfalvak kunyhóiban azért örökös az árnyék. Az a különös zöld árnyék, ami mintha a boróka tűleveleinek a szinét szítta volna magába. Ezekbe a csöndes, hóborította üregekbe a napfény épp oly kevéssé hatol be, mint a holdvilág. A tél hótakarója állandóvá teszi bennök a homályt. Jönnek a nyughatatlan, kíváncsi czinkék, és ágrólágra pattanva-szökellve, a sok gnómkunyhót sem kerülik el. A velők született nagy kíváncsiság arra ösztönzi — 78 - 6*