Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

I. ÁLLATJELLEMEK. - Kaland

A «fötolvaj» kilőtt nyílként ugrik vissza, a vizeskád mögé. Ott van most az egyetlenegy búvóhely, az is csak annyi, hogy ha megmozdúl a róka: vagy az elejét, vagy a hátúiját a holdvilágra bízza. Kellemetlen helyzet!... A hold közelében egyetlen felhődarab sincsen s a sápadtképű égi vándor olyan szemtelenül világít, hogy utoljára még azt hiszi a puszta: nappal van s felébred. «Kukurikúú!» szólal meg egy vén kakas az akáczfa vastag alsó ágán. «Kukurikúú!»...« Kukurikúú!» hangzik itt is, ott is a tyúkszállásokon. A ketreczből egy kamasz-kakas recsegő, bizonytalan próbálkozása süvölt ki: «kuku-riikú!» Éjfélt kukorikolnak a puszta szárnyas bakterei. A lelkek órája itt van. A vizeskád mellett nyugtalankodni kezd a gonoszlélek s csöndesen tolja elő az árnyékból a fejét, hogy meggyőződjék, nincs-e valami baj. Dehogy is nincs! Az imént még üres volt az udvar, semmi sem mozdúlt rajta. Most pedig ott áll valami, alig tíz ölnyire a kúttól, a gyepen, és elzárja az utat vissza, a füzes labirintja felé. Egy hófehér, nagy-marha állat ácsorog ott. Egy jegesmedve, vagy legalább is egy vén komondor; az álmatlan, bolond salabakter, akinek nincs jobb dolga, mint hogy a holdvilágra ásítozzék. — Hrrr! — hangzik valami elfojtott morgás, ami hiába olyan halk, mégis felébreszti az istálló sarkánál szundító kuvaszokat. Mintha darázs csipte volna meg mindakettőt, úgy pattannak fel és azt mondják ők is gyanakodva: «hrrr!)) Ez azt jelenti: «itt vagyunk, apó, jövünk, mi baj?!» ... — 67 - 6*