Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

A síkon inkább ólálkodó tolvaj a farkas, semmint bátor rabló. De bent a vadonban félelmes, vakmerő tud lenni, kivált ha embert nem érez. Azok a farkasok, amelyekkel Margyulnak volt baja, mind ilyen vad legények voltak. A farkas látta a nagy kutyát s gondolta magában: szükségből te is jó leszel vacsorára. Egy sem ismerte Margyult. Amelyik egyszer megismerte, az nem vitt hírt többet a pajtásainak. Nem úgy folytak le már a párbajok, mint régen, ahogy lefolyt az első. Az nagyon keserves volt. Még Margyul is sokáig sínylette azt. Összetanúlt azóta a gazdájával ; együtt csinálták meg a hadicselt. Amint Margyul rávetette magát a farkasra: jött Tógyer. Az óriás kutya olyan volt, mint a párducz. Biztos ugrással kapott neki a farkas torkának, s ha abba belemart, el nem eresztette. A farkas dühében-kínjában nem látott, nem hallott. Pedig Tógyer is rögtön jött, a szekerczéjével. Már nem czibálta a farkast; hozzá sem nyúlt. Csak egyet suhintott a koponyájára, biztos, erős kézzel. Margyulnak azután alig akadt dolga. Még arra sem igen ért rá az erdők rablója, hogy egy valamire valót harapjon rajta. Ezt csinálták, így csinálták, sokszor. A környéken híre ment, mert hogy sok farkasbőrt adott el a zsidónak Líra Tógyer. Margyulnak csudájára jártak,s a pópa levette a kalapját, ha látta: úgy köszönt neki. És egy este mégis szomorú hír jött a hegyek közül. Még akkor történt a dolog, amikor nagy volt a hó. Margyulnak megborzongott a szőre egy éjjel, sTógyer a rendes módon készült neki, hogy farkast ölnek ketten. - 289 — 19