Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

Kieresztette a nagy kutyát s ő maga lesbe állt. Elég világos éjszaka volt. Amint kinézett a tisztásra, megdöbbent. Három farkas épp akkor rohanta meg Margyult. A nagy fehér kutyát alig lehetett látni, úgy körűivették az ordasok. De azért nem szűkölt, nem ijedt meg. Élet-halálharcz kerekedett köztök. Tógyer egyszerre hallotta a Margyul ismert, morgó fulladozását is, meg a szegény kutya csontjainak a ropogását is. Futott a szekerczéjével, mint az őrült. Nem törődött vele, él-e, hal-e. A barátját, hű társát, halálveszélyben tudta. Ordítva, bőgve, mint a dühös állat, csapkodott éles fegyverével a szürkeség közé, a mi Margyult elnyomta tömegével. A tömeg szétnyílt s két megszabdalt farkas a fogát csattogtatva, súlyos sebektől vérezve loholt az erdőbe. Egy ott maradt a tisztáson, Margyul alatt, holtan. De Margyul sem mozdúlt már. Csak szép fehér farka rándúlt egyet-egyet. Tógyer leborúlt rá s akkor látta, hogy át van harapva a torka. A vasszöges szíj nem volt rajta. Azt most az egyszer, — először és utoljára, — bent felejtette Tógyer a tarisznyájában. * A nagy hegyek között egy félbolond pásztor jár-kél a nyájával; kiáll a hegyoromra, ott kiáltja együtt a visszhanggal : Margyul! Margyul! A völgyben is csak Margyult hívja mindig. A gyönyörű, szépséges, okos, bátor Margyult, a hű kutyák királyát. Amelyhez fogható nem volt a világon és sohasem lesz többet. - 290 — 19