Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

MARGYUL. A nagy hegyek között lakott Líra Tógyer. Olyan szívós volt, mint a fiatal tölgy, ámbár nem nőtt valami nagyra. Inkább zömöknek látszott, kivált báránybőr bekecsében, amit tán sohasem vetett le. Télen jó volt a bekecs, mert meleget tartott; nyáron jó volt, amikor lefeküdt a sziklára, mert puhát érzett a háta. A fák közt, a mozgó árnyékban, nem nagyon izzadhatott a pásztor. Margyul mindig vele volt. Egyetlen igaz társa, hűséges barátja volt Margyul, a nagy fehér komondor, a nyáj őre, védelmezője. Margyul, az okos, a bátor ; a vakmerő Margyul, a fáradhatatlan, az álmatlan ; a világ minden kutyáinak a királya. Margyul a szép, a jó, a bölcs. A pópa, odalent a faluban, nem tudott annyit, mint Margyul. Olyan csengő, szép hangja, mint neki, nem volt a rigónak sem. Margyul volt a hibátlan és a tökéletes. A nézése beszéd, az érintése hízelgés. Csak egy volt rettenetes: a harapása. Az a halálnak volt rokona, testvére. Líra Tógyer ismerte a kutyáját és szerelmes volt bele. A nagy állat olyan tiszta volt, mint a hattyú. Minden nap megfürdött a hegyipatakban s aztán kifeküdt a napra. A nap megszárította, meggöndörítette a szőrét, amely a nyakán s a hátán valóságos sörénynek látszott. Magától vált kétfelé ez a sörény s mintha fésülték volna, — 283 — 18*