Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Margyul

oly szépen hajlott le kétoldalt a kutya vállára. Csak a szeme, meg az orra volt fekete Margyulnak. Az az okos szeme, amely mindig figyelt. De az orra sem igen pihent. Tógyer láthatta, hogy amikor úgy tetszik, mintha a füvön elnyúlva pihenne a barátja, akkor is folyvást mozgott fekete orrczimpája, akkor is szaglálódott. Volt a hegyek között elég kutya, de ilyen több egyetlen egy sem. Az emberek közt is van, aki minden érthető ok nélkül különösen megnő óriásnak és nagygyá fejlődik, mint a jegenyefa. Kaszap Petru is olyan, pedig semmiféle rokonsága se volt valami nagy. S Petrut bátran lehetne mutogatni. Margyul is így született, ilyen óriásnak. Félesztendős korában már a legerősebb komondorokat verte földhöz. Amikor a második esztendejét betöltötte, akkor fojtotta meg az első farkast. Líra Tógyer sohasem fogja azt elfeledni. * Az első hó kezdett szálldosni akkor. Fujt a szél és kedvetlenül bujt össze a nyáj. Tógyer sehogysem tudott tüzet rakni, mert elvesztette a tarisznyájából a kovát, meg az aczélt. Tapló akadt a fák derekán elég, de mit ért az így, magában? S ekkor jött egy szürke, komor árnyéka hegyek közül. Margyul fölemelte a fejét és szimatolt. A pásztor csak azt látta, hogy szinte a szemeláttára nő meg a kutyája. Úgy fénylett a szeme, zöldes tűzzel, mint a vadmacskáé. Minden szál hófehér szőre egyszerre vált külön, de nem húzta be a farkát, tehát nem félt. Tógyer csak azt látta, hogy a mint a nyáj megriadva csörtet le valami sejtett rém elől a völgybe: — 284 — 18*