Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Farkas a birkák közt

Egy nagy göndörszőrű komondor rohant neki a szekerünknek. Abból a fajtából való volt, amelyik megállít mindent, és nem tágít addig, amíg a gazdája elő nem kerül és föl nem oldja a boszantó vesztegzárt. A nagy ugatásra kijött valaki a juhászkunyhóból, amelynek a közelében éppen megállottunk. Szeme elé tartotta a kezét, úgy nézett bennünket. Társam halkan súgta: «ez az.» Előttünk állt a vén pusztai farkas, akinek valaha az volt a híre, hogy minden szelíd nyájnak ugyancsak veszedelme. Most pedig itt van a világ legbékésebb, legjámborabb állatjai között, a csöndes viseletű, még bégetni is röstellő birkák között. A Hortobágy regéinek ez az ember az utolsó mohikánja. Az egyetlen, aki megvan még itt a Rózsa Sándor hírhedt bandájából. Ritka betyár, aki esküszik rá, hogy sosem volt más, mint becsületes. Egyre jobban kivált az ember a nagy ürességből, amint közeledtünk hozzá. Hozzánk indúlt. Kissé zömök, egyenes testtartású, rózsás arczú, tüzesszemű öreg legény volt. Vékonyra sodrott bajuszát el-elkapkodta a bujdosó szél, ősz haja nyiratlanúl hullott a tarkójára. — Jó napot, Pista bácsi. — Adj' Isten magoknak is. Ivfi ^zél hordja erre ? — Magát akartuk látni. Egyéb bajunk nincsen. — Akkor hozta Isten. Kész a szíveslátás. — Hogy vág a bajusz, mondja? — Kutyabaja. Asszony pödörgeti. — Sz' azt mondták, hogy magára maradt a tavaszszal. — Igaz. Meghótt az anyjuk, az istenadta. De hoztam helyette másikat. Meg lehet ám nézni. — 276 — 18*