Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Erdei történetek

Takács János. — No mán akkor csak inkább másfelé kéne kereskedni. Ej no! Hogy az a Kohnya Miklós, az a... az a... — Micsoda az a, — vetette közbe Sárdy Peti. Takács János gonoszúl nevet, vihog. — Hátosztán elmondjam ? Egy pohár jó borért nem bánom, elmondom. A rigók olyan flótázást műveltek a harmatos berekben, hogy így kezdte Takács: — Akkor is ilyen nap volt, így fütyölt a rigó, majd megszakadt bele. Mondok magamban, el kéne menni kan-lesni (vaddisznót lesni), mert hogy miből éljek? Akkor még vót olyan puskám is, aki szól. Jóllakatom nagy sréttel, vasszöggel, ólomgombbal, kiülök este az erdő szélére, ahol a kan szeret a mezőre kijárni. — Már a hold is feljött; — olyan éjszakát magam sem igen láttam, pedig több közöm volt a naplementéhez, mint a napkeltéhez. A szárnyas egerek úgy röpködtek, mintha fekete pillangó rajzott volna ki az erdőből; a hátam mögött egyre morgott a kecskefejő: krrr-krrr-krrrr... Csuda hang az, én mondom magoknak; az ember akárhogy akarna is ébren maradni, elszenderedik tőle. Egyszer csak felérzek. Hallok valamit, amit még sohasem. Tágra meresztem a szememet. Nem messzire tőlem, egy fél puskalövésnyire, szól valami a bokor alján. — Mintha a tücsök, meg a sáska, meg az ökörszem, meg a zúgó bogár, meg a fűrj, meg a vadgalamb, meg a vijjogó vércse, meg a sárgarigó egyszerre nótázott volna egymásnak. Haj, de megijedtem ! No, a lidércz van itt, mondok; — most vigyázz magadra vén kötélrevaló, menten elvisz. — 248 — 18*