Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Erdei történetek

Hallgatom, hallgatom. De nem hogy elhallgatott volna, hanem mind hevesebben fújja, szorongatja, nyöszörgeti. Egyszer csak fölvillan nekem is. Ó-ó, kutya meg a mája. Ilyet se ettem, amióta kinőtt a zápfogam. — Fölkelek, arra sompolygok, lassan. Egészen odáig, de éppenséggel oda ... Ma is csudálom, hogy ki nem ugrott a szemem a nagy csudálkozástól. Nem Kohnya ül az aljban? a bokor tövinél!... És húzza-vonja, toszogatja a kézi hármonikáját! Mert nagy muzsikusember. Ráförmedek mérgemben : — Mit csinálsz itt, te isten csudája, te ? Megijed, felröffen: — Hallod, ha van füled; muzsikálok. Mért éppen itt cselekszed? Elkergetsz minden vadat. — Az a', dünnyögi nagy restül: ösmeri is a vad ezt! Nem félhet az ettől! Sárdy Peti csak nem engedi, hogy végig «letegye» Takács a muzsikás Kohnyát. Közbevág: — Igen, de ki tülkölget mégis a pajtásának az uraság rétjén, amikor vadászni csalogatja? Ebben meg Takács bűnös. Úgy szokta, hogy amikor nincs miből megélnie, összeáll valakivel, mert hát többre mennek ketten s alkonyaton odatülköli magához az erdő szélére, hadd orvvadászkodnának együtt, lesnék a bakot meg a szarvast. Sárdyt is odacsalogatta egyszer ez a nagy tülkölés. — Miben fő már megint a kend gonosz feje ? — kérdezte a megriadt orvvadászt. — Csak erre a kis gugyira hívogatnám a szomszédomat, - felelt a vadorzó s előhúzott a mellénye alól - 249 — 19