Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Erdei történetek

A csendér elhitte, utána kapott, de csak leesett bíz az. Akkor lehajolt érte a csendér, hogy fölsegítse. Én se vagyok rest, amúgy visszájáról: puff! odasuhintok a guggoló csendér fejebúbjára a husángommal. Azt se mondta, hogy nyekk, csak eldülött. Most már nyugodtan nyaláboltam föl az őzikémet s trappban vittem haza, mert hát miből éljen az ilyen szegény ember? De a csendér is föleszmélt, meggyógyúlt. Engem ugyan többet soha meg nem fogott. * Takács János megtörölte izzadt homlokát; a beszéd kifárasztotta, nem neki való az, sokat gagyogni, papolni, kivált urak előtt. Mondom neki biztatva: — Ez biz ügyesen volt, de vájjon hol van most az az őzbak, amit mi megszeretnénk lőni. (Merthogy minden vad járását a vén Takács tudja.) — Hátha azt mondanám a tekintetes úrnak is, amit a papunknak ? Váltig kérdi tőlem : no öreg, hol keressük a bakot? •— Az oltár mögött, — mondok boszusan, — mert ott nincsen vadász, hátha abban bujt meg? De mit is kérdi? Mintha én volnék itten a bakpásztor s komencziót kapnék utána. Sárdy Peti kiengeszteli a zsörtölődő orvvadászfőnököt egy darab szivarvéggel s maga veszi át a szót ravasz észszel. — Persze, persze, miét is nem ment a pap inkább Kohnya Miklóshoz. Az máskép felelt volna, mert csak az tudja itt igazán a dürgést. — Kicsoda? Kohnya Miklós?!... Hát még az is ember? — röffen föl erre a véleményre harcsaszájú — 247 — 18*