Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - A csapdában

— Mégy, vagy nem mégy, Zebi?! — kérdezte újra,lázító bizalmaskodással. És hozzátette: — mert ma a szentnek magának se megyek; megmondtam még a reggel. Zebencsák kaczagni próbált. — Nagy kujon te vagy, öreg Nyakás! Huszár meg vagy! Ne szót fogadsz neki. (Arra fordult, amerre az erdészház volt, s ő is öklöt mutatott, mint az imént Nyakas.) Tufferflucht! Nyilvánvaló volt, hogy kedvében akar járni a vén kerülőnek, aki most kamatostól megfizethetett mindenért, ha éppen akarta. Nyakas érezte, hogy ime, tartanak tőle, s fenékig ürítette a félelmetesség gyönyörének a serlegét. — Hoczi még egy kicsit azt a kulacsot, morva; — mondta követelő hangon. — Hadd kóstolom, merthogy beteges vagyok. Zebencsák fájdalmas arczot vágott. — Szeegin Nyakás bácsi, szeegin! — mondta s odanyújtotta az «orvosságot». A lármás szajkók megint ott recsegtek, zajongtak az István-kút körül. Nyakas ivott, azután rájok mordúlt: — Mondtam, hogy nem megyek, megmondtam. Ma Zebin van a sor, — szerbusz morva! A vadőrnek egyszerre szörnyen tetszett a dolog. Megveregette a vén kerülő vállát s kétszer is visszamondta neki: szerbusz, szerbusz! Azután maga is inni akart. De alighogy a kulacsot a szájához emelte, Nyakas rákiáltott: — Halberdó! Megállj! Ne idd meg mindet. Nekem is hagyj! Zebencsák úgy kaczagott, hogy a hasát fogta. — Eljenn Nyakás bácsi! — ujjongott, s újra átadta az erősen ürülő kulacsot. - 240 — 19