Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324
IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - A csapdában
Nyakas megragadta s mohón szítta. Közben megállott egy lélekzetvételre, s nagyot rikkantott: «Te morva, hallod-e, háromszor iszik a magyar, tudod-e?!» — S negyedszer is neki fogott; kiitta mind egy cseppig. Több sem kellett neki. A szajkók riogva röpültek át a két ember fölött. Nyakas odafordúlt Zebencsákhoz: — Mondtál valamit hékás? — Mit mondtál? — kérdezte bambán, zavarosan. — Hát hogy te most kicsikát lefekszel ide, szíp zöld fűre. S magam eljárok Kisasszony felé, hol rókákok vanak. Jó lesz, Nyakás bácsi? — Lesz, ahogy lesz; — dadogta az öreg; — szorúlsz most, kutya morva, úgyi? Elmehetsz! . . . Indulhatsz! . . . Vótálkatona? hej! . . . Infanteriszt! ... ájnczczváj! ájncz-czváj! marrrss! . . . Zebencsák kaczagva, ugrándozva indúlt el, még vissza is szólt: Jojczakát neked, Nyakas bácsi! A vénség maga maradt. Kimeresztette a szemét s elkezdett nyúlkálni egy tarka fáczántoll után, ami ott volt a gyepen, alig egy pár arasznyira tőle. — Ezt fogta; ... a morva fogta; . . . hurokkal fogta; —dünnyögte, nehéz nyelvvel. Előre hajolt megint; szuszogva, erőlködve igyekezett elérni a tollat, amit a szellő egy kicsit éppen arrább taszított. Ültében, a földön, így fordúlt föl végűi, félig előreesve. Ott is maradt, mint a szélütött s csakhamar nagyokat horkolt, mint ahogy a marakodó farkasok horkannak egymásra. Ekkor szétnyílt a bokor azon a ponton, ahol az imént a morva vadőr eltűnt. Zebencsák kárörvendő arczczal bújt elő. — 241 — 18*