Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - A csapdában

vadőr, akinek az volt a híre az alsóbbrendű személyzet közt, hogy spiczliskedik. — ... gyen el az ördög, — fejezte be az öreg megint a káromkodást, amint látta, hogy nincs baj. — Hogy most én menjek rókalyukat kénezni; én! A Kisasszony-völgybe menjek. Disznómesszire menjek. A többi meg itt lebzsel, itt ténfereg a ház körűi; a sok léhűtője. Megint megtörölgette a homlokát, pedig nem volt meleg. Csak éppen hogy kellemes, langyos tavaszi idő volt, amilyen akkor van, amikor az orgonabokor már félig kihányta a levelét. Mégis csak elindúlt, ámbár meg nem állhatta, hogy időnként vissza ne tekintgessen s magában halkan ne szitkozódjék. A rigók, mintha csúfolták volna, egyre ott gagyogtak körülötte a bokrosban. Valahol egy fáczánkakas kezdett kakatolni nagy lármával; annak a hangját is így hallotta: «Nyakas! Nyakas! . . .» Az egész világ vele évődött, őt boszantotta. A keményre taposott ösvény már régen elveszett előle. Már a sűrűben bujkált, hogy rövidítse az útját. Álmában is el tudott volna itt igazodni. Nem volt az a hajlat, az a gerincz, az a hangyaboly, amit ne ösmert volna. Az István-kútjánál megállott. Elkezdett kotorászni a bekecse zsebében. Egy kis maradék-dohányt talált. Azt összegyömöszölte, megnyomogatta s bedugta a képébe, hogy mindjárt olyanná vált arczának egyik fele, mintha fogfájástól dagadt volna meg. Ez a ténykedés némileg elterelte a gondolkodását, sőt meg is vigasztalta. Nagyokat szítt a bagón s a lecsillapodás jelenségei mutatkoztak vén ábrázatán. Az István— 237 — 18*