Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - A csapdában

kútja csak egy gödör volt, amibe akárki is bátran beleeshetett volna, nem tört volna nyaka. Legfeljebb hideg lábvizeí vett volna. Hogy mégse lehessen nagyon könynyen belepottyanni: egy kicsit emelték a szélét: felhányták a földet körülötte, hogy szinte gallérja lett attól a gödörnek. Erre a gerinczre le lehetett ülni. Nyakas leült s ott bagózott tovább. — Nem menyek, nem ! — mondta lágyan, erdélyiesen, megismételve a nyomatékos szót. — Még nem menyek, — javította ki azután önmagát, minthogy a végleges renitenczia gondolatától maga is megdöbbent. (Ilyen a vén katona, aki ha rezonéroz is valamicskét: tudja, hogy mi a «szubordináczió».) A kút szomszédságában jókora hangyaboly volt, azt piszkálgatta egy vesszővel s hallgatta, hogy károg a közelben egy szajkó, amely eltanúlta a varjúbeszédet. Hát amint ott magában ül-üldögél és sütkérezik a verőfényen, nagy vergődést hall a domboldalban, ahol egy fáczánetető volt. Ha róka ugrik neki a fészkén ülő tyúknak s elkapja: akkor vergődik így a szegény ostoba szárnyas. De már erre megmozdúlt benne a jó vér, aminek köszönhette, hogy már vagy harmincz esztendő óta bírta azt a nehéz foglalkozást, ami az erdőkerülőé. Egyszerre megfiatalodott s úgy csúszott be a bokrok közé, mint a vadászó nyest. Nem is igen okozott nagyobb zajt. Hát amint annyira előrejutott, hogy már kipisloghatott a sűrűségből: látja, hogy Zebencsák éppen bedug egy szép kakast a tarisznyájába, a szétszálló tollakat pedig, amiket a vergődő kakaska hullatott el, összekapkodni igyekszik, nehogy gyanús nyoma maradjon itt a titkos hunczutságnak. - 238 — 19