Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - A csapdában

amiből minden kerülő meg vadőr megkapta időnkint a nekivalót. A kerülők közt Nyakas Demeter volt a legöregebb. Senki sem tudta, hány esztendős, még ő maga sem. Csak arra emlékezett, hogy szent Mihály-napkor szokott betelni az esztendeje; azt is csak azért tudta, mert akkor van cselédváltozás, ennek pedig mindig támad valamicske mozgalmassága. Fakó vala az egész emberke. A haját szinte zöldessárgává szítta ki a nap. A bajúsza olyan világos volt, hogy akár ősznek is lehetett volna tartani. Egészben véve mindenféle viharok kiállásának a nyoma látszott rajta. Kissé () betűvé görbülő lábszára sejttette, hogy huszár volt valamikor, még pedig «bezuppált» ; jóval többet szolgálhatott három esztendőnél. Most a csinos sarkantyús huszárcsizma helyett menykőnagy habdát hordott; vásári otromba lóbőrcsizmát, amiben olyan volt a lába, mint két elgörbült oszlop. A kénzsinórt megtalálta s a tarisznyájába tette; azután sietve indúlt neki az erdőségnek, nagyokat topogva a keményre taposott ösvényre, hogy azzal is jelezze buzgalmát. De csak addig tartott a túlságos igyekezet, amíg az első kanyarodónál el nem tűnt azok szeme elől, akik az erdészház udvaráról esetleg utána nézhettek. Akkor megállott s a homlokát törölgetve visszafordúlt. Fölemelte az öklét, úgy fenyegetődzött: — Hogy az ördög vigyen el, te! . . . hogy vi . . . Mögötte egy vén tölgyfáról leesett egy száraz ág s nagyot koppant a kemény ösvényen. Arra megrezzent. Úgy pattant hátra, mintha zsinóron rángatták volna. Nem gondolt kevesebbet, minthogy Zebencsák jön, a morva — 236 — 18*