Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

lápok, a mocsarak kínáltak neki s amit az urak meg nem becsültek, megvetettek. Gyékényt vágott a pákász családja s kosarat font belőle; csíkászott, halászott, ingyen jól lakhatott. Fűtőnek, tüzelőnek ott volt a száraz nád, meg a tőzeg. Ami kis jószág akadt: malacz, liba, rucza, az mind feljavult a pompás legelőn. Ügyelni sem kellett rá: haza ment estére, magától, valamennyi. A rétség bő vize nem engedte, hogy szárazság, aszályos istencsapása rontsa a környékbeli népet; jóltartotta földalatti szivárgással a határt; éledés és üdülés volt abban. S ennek lassankint örökre vége lesz már. Eltűnnek a vizek; nő az urak gazdagsága, szegényedik a nép. Mindezt Kerezsi forgatja meg így a fejében s elindúl lassan, végig a zsombikoson, arra, ahol az a zöldfejű gácsér az imént megmutatta magát. (Hátha ott ül a tojó egy pár friss tojáskán, amiből felséges rántotta készülhetne, mert a sok állati tápláléktól különösen ízes a vadrucza tojása.) Most kell megnézni, hogy lép a lápi ember az ingóringó vizek hazájában. Előre nyújtja hosszú botját s kitapintja vele: nem túlságosan omlós-e a földpúp, amire rá meri bízni teste súlyát. Mezítláb siklik át egyikről a másikra s folyvást úgy mozog a dereka aközben, mintha szelíden ringatódznék. Ez az örökösen egyensúlyozó lépés még a szilárd földön is sajátságává válik. Itt biz' vigyázni kell. Csak egy csuszamlás és hiába volt a nagy óvatosság, mind kárba vész egy pillanat alatt, amikor elvágódik az ügyetlen ember a hűvös mocsárvízben. Megfúlni ugyan nem lehet ott, de lehet kapni csúzt s tüdőgyuladást. Kerezsi ezeket meg nem kapja. így járja ő a mocsarat mezítláb, a míg csak be nem fagy. — 226 —