Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

Durva parasztvászon-gatyája félczombig feltűrve; inas, szikár lábszárát vágja, hasogatja a tört nád. Ahol egy kicsit megáll, ott a piócza is rögtön hozzá szegődik. Nem fél tőle. Ha érzi a csípős csiklandást, ami már a marást jelenti: hidegvérrel nyúl oda s érdes tenyerével lesimítja bőréről a vérszopó férget. Néha még maga is kutatja a jó piócza-tanyát; beáll a langyos vízbe s csalogatónak odatartja meztelen lábát, hadd kapaszkodjék bele minél több. Le-lemarkolja aztán, ami hozzátapad, s nedves vászonzacskóba gyűjti. Pénzt ad a sok finom nadályért a városi patikás. A szegény embernek mindössze egy kis vérébe került a «kereset». A vadrucza-pár észrevette, hogy idegen tart feléje; — kiemelkedik a zsombik közül. A tojó nehézkesen száll elől: nincs kedve röpülni. A gácsér nyomában jár s rögtön melléje ereszkedik a gyepre. Ott lépeget azután kényes tartással, zománczos nyakát emelgetve, holott a párja inkább rejtőzni vágynék, s lapúlásával elárúlja, hogy tele van már a kotlás ingerével. Tiszta véletlen, hogy Kerezsit arra viszi az útja. Amint a gólyahíres laposon átlábol, látja, hogy a tojó egészen lehúzódik. A gácsér is elkezd kisebbedni, lejebb húzza a nyakát, már csak sötét feje van kint a fű közül, de az is eltűnik, nemsokára. Gondol egyet a pákász s a maga mulatságára megpróbálja belopni a ravaszkodó házastársakat. Ilyenkor legkönnyebb. Mert a megbújó vad azt jelzi, hogy szívesebben marad rejtekében, semhogy tovább álljon. Amíg figyelve mutogatja magát: minden pillanatban kész a menekvésre s nem várja be a gyanúsan közeledőt. De amint leguggol, meglapul, földhöz simúl: - 227 15»