Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

amikor a nyári uj nád lendűl erre-arra és selymes érintéssel simogatja egymást. Kerezsi rálép az első zsombikra s ernyősen tartja kezét a szeme elé, úgy néz végig a mocsárborította síkon. Egyedül van. Ameddig ellát, ember sehol sem mutatkozik. Mit is keresne itt, ahol csak a vadmadárnak lehet hazája? Vasárnaponkint, tavaszi jó időben, még csak elvetődnek erre a falusi gyerekek s bíbicztojást keresnek a rét járható részén. De most hétköznap van. A falusiak nagyjának most munkaideje van. Az apraja az iskolapadját nyűvi-faragja. A déli harangszó úgy hallik ide, mint egy nagy darázs dongása. Igazi magány ez; óraszámra lehet tűnődni itt az élet múlandóságán. Ráér a pákászember ilyesmire, az ő nagy dolgától. Találgatja: van-e ott vájjon fészke a vadruczának, ahonnan az a nagy zöldfejű gácsér nehézkes, lomha szárnyalással arrább röppent a zsombik közé. Kerezsi az érben halászgatott s most haza igyekszik, rétszéli sátrába, amit nádból tákolt össze. Egy szál ágas van leverve a földbe s azt két oldalt korhadt czölöp támogatja. Az ágasra ráborúlnak az összefont, begúzsolt nádkévék. Esőtől be nem ázik; de az örökös nyirkosságtól, ami itt van, mégis nedves az alja s a környéke. A nagybajúszú pákász maga költözteti arrább a sátrát, ha nagyon emelkedik a talajvíz s amiatt már a «dombot» kell keresni. Az eféle baj könnyen utóiéri a szegény embert, akit az ág is húz. Hol van a régi jó világ?! sehol sincsen! soha sem is lesz olyan ezentúl. Amikor szabadon s jól élt a szegény nép abból, amit a - 225 15