Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

IV. ARCZKÉPEK GYŰJTEMÉNYE. - Ahol a gólyahír nyit

Éppen a sárgavirággal borított laposnak tart egy ember. Amíg a tocsogón szép lassan átlábol, óvatosan keresi az irányt: hol rövidíthetné útját legkönnyebben. A tavaszi szél meg-meglengeti őszbevegyűlt haját; barázdás arczán az élet viharainak a nyoma látszik. Előle, a mocsár széléről, minduntalan kiröppen egy-egy gyorsszárnyú madár, amelynek hosszú csőre s csesszenő-csekkenő hangja van. Úgy csapódik fel a mocsárból, mint a szöcske s villámgyors czikkczakkos röpűléssel surran arrább. Ezek a sárszalonkák. Kerezsi, a vén pákász, ügyet sem vet rájok. Néha a lába elől száll ki egy néma kis madár, amely mintha fia volna amannak, olyan kicsiny. A röpűlése is sokkal gyámoltalanabb, jóval lassúbb. A kis beccassinok ezek; sajátságuk, hogy minden mocsári madárnál közelebbre várják be az embert. A vénség megcsóválja a fejét: — Még rátok lépek egyszer, szentetek ne legyen ! — dörmögi halkan s nagyot szí szortyogó pipáján. Aki azt jól meg nem nézi, azt hinné, szára sincsen, s Kerezsi csak úgy szopogatja a pipa cserépnyakát. Mert hogy bozontos bajúsza ráterül az alig két hüvelyknyi elrágott szárra. Amióta egyszer egy zsombikon elesett s a torkára ütötte a jószagú meggyfaszárat, amit a tiszteletes úrtól kapott volt ajándékba: azóta nagyon ügyel, s ilyen bizonytalan járású helyen magakitalálta módon, veszélytelenül szívogatja a kerti kapadohányt. A zsombikoson túl, a rét szive felé, nádast lenget a fuvalom. Tavalyi nád az. Ha a szél közéje furakodik, az aszott nádszálak reszketve súrlódnak össze. Ebben a simúlásban nincsen szerelmes ölelés, nádsóhajtás, mint — 224 —