Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

Fúj a tarlón az őszi szél. Fut a rónán, a szél nyomán, helyét nem lelve, az ördögszekér. S a nap süt, bágyadtan, langyosan. Hol vagy, régi nap, nyári nap, tüzes kebeleddel, forró csókjaiddal?! Hol vannak az aranyködben született hajnalok? A kakukfű illata merre szállott? Mért hallgatott el a pacsirta-dal ?!... Vénül a föld; elmúltak már nyári szépségei; a gyep fonnyadt s a fü az árnyékban még déltájt is nyirkos; bársonypuha párnája hűvös, és a mohok nehéz, dohos levegője ülepszik meg rajta. Kopár a pusztaság s hallgatag. Jön, megy a szél fölötte; egyre dudorászgat, egyhangú nótákat fütyörészget. Lágyan fújja álmosító dalát. A homokos dombtetőn, ahol a tisztesfű apró, fehér tölcsérvirágai nyílnak, hallgatom a körülöttem rajzó méhek duruzsolását, búcsúzgatását a pusztaságtól. Mintha megérteném. «Ma-holnap elfogy a nap», — zümmögi az egyik,— «megjön a dér, a zúzmarás tél, amikor fagyos viharok zúgnak-búgnak.» «Rabok leszünk; de van eszünk, hogy gyűjtsük akkorra a mézet, mi kis cselédek, munkás parasztnépek; így herczegek sem élnek», felelget rá a másik. A széles mezőségnek nincs is egyéb neszsze. Még egy pipiske se csiri-csáréz. Üres a világ és kihalt; pedig vágyom valami édes zengzetes hangra ebben a magányban. — Olyan dalt óhajtanék, amilyet még soha senki se hallott; amit nekem találtak ki; ami hasonlítana a madár énekéhez, de mégis a vágyakozó asszony sóhajtását juttatná eszembe. Félig behúnyom a szememet, úgy nézek el sokáig - 142 -