Bársony István: A róna és az erdő , Állatjellemek, hangulatok, vadász-emlékek és arczképek gyűjteménye / Budapest, Pallas, 1902. / Sz.Zs. 1324

II. HANGULATOK. - Vén asszonyok nyara

a csudálatosan "kinyúló messzeségbe. Amint pillámon a verőfény átszűrődik: millió karcsú sugár nyújtózását látom, fel az égig. Az ég szinte remeg, mintha most mindjárt délibábot szülne. Az őszi nap felséges sárga színeket hint el a messzeségben, ahol a barna felhő köré aranykeretet fest Nézem — nézem a mulandóságot, és bágyadt tekintetem előtt egyszerre csak a szelíden ringó, lágyan hullámzó tenger képe jelenik meg. Mintha a föld szine fölött áttetsző fehér fátyolszálak libegnének, sűrűn, habos kavargással. A gyöngén csillogó fehérség egybefolyik, ezernyi ezer sugárvékony fonál köti össze a laza, könnyű leplet, ami felülről lefelé nézve, szinte láthatatlan. De ha oldalt esik rá a tekintetem: akkor egyszerre itt van megint a véghetetlen finom szövedék, amelynek csalóka tükrözése a fodrosodó tófelületre emlékeztet. Mintha alatta mélyen következnék valahol a fonnyadó zöld. Mintha csakugyan tengerfenék volna az a mélység, s a moszatok szinét kapkodná fel az odáig furakodó sugár. Ami így csalogat s képzeletemet mulattatja: csudás finomságú pókháló az. Beborít a pusztán mindent. Ráfo­nódik kóróra-bokorra, avarfűre ; ellepi a gyepet s áthajlik lenge szövetével az árkon. Amerre fordúlok, megcsillan a ragyogó napban az áttetsző patyolat. A szél végigsza­lad rajta s akkor a gyönge háló elkezd hullámzani, remegve hajladozni. De a szél is alig talál rajt' testet, amibe kapaszkodjék, amit játszva simogathatna, szeszé­lyesen megczibálhatna. Hiába fekszik neki; a fehér tün­dérszálak rögtön engednek, elnyújtóznak, félreállnak, földig ereszkednek, s amint a levegő áramlása megszűnt: visszaigyekeznek előbbi helyökre; rugalmasan lendűlnek föl; sorakoznak, elhelyezkednek rendre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom